Sorozatunkban a Közlekedéstudományi Egyesület (KTE) létrehozása óta eltelt 75 év legfontosabb állomásairól, a szervezet fejlődéséről és nem utolsó sorban a jövő lehetséges irányairól kérdeztük azokat a szakembereket, akik a kezdetektől, illetve napjainkban játszanak meghatározó szerepet a KTE életében.
Dr. Katona András, a Közlekedéstudományi Szemle főszerkesztője, a KTE egykori főtitkára, a Közlekedési Múzeum volt főigazgatója
A 16-os – mint szerencseszám
Katona András rendkívüli életutat tudhatott maga mögött már akkor is, amikor a KTE-ben eltöltött hosszú esztendők még eszébe sem jutottak. Az 1960-as római olimpia bronzérmes vízilabdázója, kétszeres Európa-bajnoka és kétszeres Universiade győztese, majd az OSC vezetőedzője csak akkor kezdett a közlekedés iránt komolyabban érdeklődni, amikor 1961-ben közlekedésmérnöki, majd szakközgazdászi diplomát szerzett. De ennyi bevezető után át is adom a szót a ma 86 éves szakembernek.
A nyolcvanas évek elején hagytam fel a sporttal való aktív foglalkozással, amikor a MÁV vezérigazgatóságon találtam meg az utam a civil élet felé. Előbb osztályvezető-helyettesként, később a Műszaki Fejlesztési Osztály vezetőjeként dolgoztam, majd főosztályvezető-helyettesként fejeztem be a munkát. Egyszer összefutottam a vezérigazgatóval, aki megjegyezte, hogy a sport után találhatnék magamnak valamiféle társadalmi munkát, ami nagy divat, de inkább kötelező volt akkoriban. És rögtön a Közlekedéstudományi Egyesületet ajánlotta lehetséges megoldásként. Felvettem a kapcsolatot az Egyesület helyi szervezetével, és tagként beléptem a KTE-be. Nem sokkal később áthívtak a minisztériumba, az akkori KPM-be, ahol osztályvezetőként kezdtem, majd főcsoportfőnökként (ma helyettes államtitkárnak neveznénk ezt a beosztást. A szerk.) dolgoztam 1990-ig. Akkor hirdették meg a Közlekedési Múzeum főigazgatói pozícióját, amelyet meg is nyertem. És mit hoz az élet? A KTE tisztségviselőinek négyéves ciklusa akkoriban járt le, és a jelölőbizottság elnöke kérte, hogy jelölhessenek főtitkárnak. Nekem eszem ágában sem volt semmit elvállalni, mert volt elég munkám, hiszen akkor kezdtem el a múzeumban a tevékenységemet. De rábeszélt azzal, hogy Dr. Gyurkovics Sándor akkori államtitkárt fogják felkérni elnöknek, és ha én elvállalom, akkor ő is elvállalja. Tudni kell, hogy mi még a minisztériumból jó szakmai és baráti kapcsolatban voltunk. Különösebben nem vágytam arra, hogy főtitkár legyek, de gondoltam, ha Gyurkovics elvállalja, akkor én is beleegyezem, hogy főtitkárnak jelöljenek. Oda-vissza alapon abban maradtunk, hogy jelöljenek. A választást követően maradt is ez az elképzelt felállás, és el is kezdtem a munkát a KTE-ben. Különösebben nem kellett semmit fenekestől fölfordítani, hiszen egy jól működő szervezetet kaptam, széles körű tagsággal. Az Egyesület több mint tízezer taggal rendelkezett, így jelentős szervezetnek volt mondható. Ahogy látom, mára már teljesen átalakult az Egyesület szerepe. A rendszerváltás előtt ezek az egyesületek majdnem kötelező tagsággal bírtak. Volt benne természetesen önkéntesség, ugyanakkor szervezettebb munka folyt. Nagy előnye ennek az Egyesületnek, hogy 1949-ben alakult, tehát óriási hagyományai vannak és tradicionálisan működik a közlekedésen belül. Benne van az emberekben, ha a KTE-ben dolgoznak, az minőséget és szervezettséget jelent, és szerencsére sikerült megőrizni ezt az erényét. Mint ahogy azt is, hogy átfogja a közlekedés egészét, a teljes közlekedési spektrumot lefedi. Éppen ezért vagyok biztos abban, hogy az Egyesület megéri majd a 100. születésnapját. A KTE-nek mindig is a vasút volt a legfőbb támaszpontja, a legfőbb ereje. A vasúti részleg volt a legnépesebb és legkiterjedtebb, illetve szakmailag talán a legerősebb is. Az Egyesület második legerősebb részét mindvégig a közutasok jelentették. Ez a két részleg vitte mindig és fogja a jövőben is vinni a Közlekedéstudományi Egyesület zászlóját.
Szerintem a KTE leginkább azzal felelhet meg a jövő elvárásainak, hogy fenntartja ezt a maihoz hasonló országos kiterjedtségét, felkarolja a közlekedési szakma minden részletét, és támogatja a kapcsolódó – így a környezetvédelmi, az energiagazdálkodási társterületek – tevékenységét is. Nem rendelkezem pontos áttekintéssel, de fel merem vállalni azt a kijelentésemet, hogy a Közlekedéstudományi Egyesület az a civil szervezet, amely megyei szervezetei révén az egész országban tulajdonképpen mindenhol megtalálható. Ráadásul megvan az a lehetőség is, hogy kettős tagsága legyen egy szakembernek, tehát valaki a szakmai résznek is és a területi szervezetnek is a tagja lehessen. Ez is az erejét jelenti a szervezetnek. Erőt jelent az is, hogy az egyetemekre is kiterjed a KTE szervezettsége, amelyből adódóan elég jelentős a fiatal tagság. Bár e területen van mit javulnia az Egyesületnek, hiszen azért a korfa nem a legjobb. A fiatalok bevonása lenne a további erősödés és a pozíciónk megtartásának egyik alappillére. Összességében én úgy látom, hogy az országos kiterjedtség és a közlekedés minden területére kiterjedő kapcsolatrendszer továbbra is megvan, csakúgy, mint a Közlekedéstudományi Egyesületben végzett tevékenység presztízse. És nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a konferenciákon, egyéb rendezvényeken és a kisebb munkacsoportokon belül is olyan információkhoz lehet jutni, amelyek minden résztvevő ismereteit, szakmai felkészültségét bővítik. Ezt másféle szervezetek nem nagyon tudják biztosítani.
Csupán egy személyes kiegészítés a végére: amikor megválasztottak, akkor még nem gondoltam, hogy így lesz, de én négy ciklusban, 16 évig voltam főtitkár. Mikor a 4. ciklus végét jártam, akkor készült lemondani Dr. Ivány Árpád, a Közlekedéstudományi Szemle főszerkesztője, és engem kért meg, hogy vegyem át a lapot. Ez még 2007-ben történt. A 16-os szám egyébként is visszatérő és meghatározó az életemben, hiszen 16 évig voltam a Közlekedési Múzeum főigazgatója, 16 évig voltam főtitkár az Egyesületben, és most már 16 éve vagyok a Közlekedéstudományi Szemle főszerkesztője.
