Sorozatunkban a Közlekedéstudományi Egyesület (KTE) létrehozása óta eltelt 75 év legfontosabb állomásairól, a szervezet fejlődéséről és nem utolsó sorban a jövő lehetséges irányairól kérdeztük azokat a szakembereket, akik a kezdetektől, illetve napjainkban játszanak meghatározó szerepet a KTE életében.
Urbán Lajos közlekedési miniszter, államtitkár és MÁV vezérigazgató két ízben, 1970-1990 között
Jobban láthatóvá kellene tenni az Egyesületet!
1957-ben végeztem az egyetemen. A KTE alapításában értelemszerűen nem vehettem még részt, de gyakorlatilag elmondható, hogy a kezdetektől aktívan tevékenykedtem, később pedig – amikor már a magasabb beosztásaim engedték – szervezőként és anyagi támogatóként is segítettem az Egyesület munkáját. Ez az egyesület szerencsére mindig emberbarát volt, magyarul nem a politika határozta meg a tagság egymáshoz való viszonyát, hanem az esetlegesen más világnézetű szakemberek is nagyon jól megfértek egymás mellett.
Ez a politikamentesség tette lehetővé, hogy mindig is szakemberek vezették, irányították vagy közülük választottak vezetőket. Az Egyesület már akkoriban is a közlekedés egészét képviselte, és nincs ez másként napjainkban sem. Szerintem ez a szervezeti modell ma is megállja a helyét. Az Egyesület tartalma azonban megítélésem szerint megváltozott. Feltételezem, hogy nem a mostani vezetőkben van a hiba, ismerem őket, tisztában vagyok a képességeikkel, a többségük a munkatársam volt. Inkább az a gond, hogy talán egy kicsit „eltudományosodott” a munka, és ez olykor elfedi a közlekedésfejlesztési eredményeket. Akik most a közlekedés fejlesztésének az egészében szerepet kapnak, nem egy-egy konkrét szakma kiemelkedő képviselői. Talán ez az oka annak, hogy az Egyesület nem képes kellően láttatni magát a döntéshozók előtt. Pedig olyan óriási fejlesztések szerepelnek a tervekben, mint a fővárost elkerülő vasúti körgyűrű építése. Ebben például nem igazán látom a KTE szerepét, megjelenését, pedig ahogy mondani szokták, igény lenne rá.
Mindent összegezve az egyesülettől azt várom, hogy a tagságot képviselő szakembereink az eddigieknél jobban láttassák magukat, legyen szó szakmai cikkekről, tudományos folyóiratokról, televíziós műsorokról. Jó lenne, ha rajtuk keresztül vagy inkább az ő segítségükkel eljutna az átlagemberekhez is, hogy mi szükség van egy-egy közlekedési fejlesztésre, miért támogatják azt, vagy éppen miért nincs rá szükség. Azt gondolom, hogy erőteljesebb fellépésre lenne szükség az Egyesület részéről országos szinten is, de a fővárosban pláne. Jól ismerem a fővárosi közlekedés belső tartalmát, és mondhatom, hogy nem nagyon látok igazi szakembereket. Nem tartom jónak, hogy például a vasút vezetésében másfél évenként váltunk új szereplőket, mert ennyi idő alatt meg sem tudják mutatni, hogy mit tudnak. De az is lehet, hogy ez már a felgyorsult élet velejárója, amelyen már nem lehet vagy nagyon nehéz változtatni.
Jómagam egykor nagyon sokat szerepeltem – akár a KTE színeiben is – a legkülönbözőbb fórumokon, a szakemberek döntő többségét személyesen ismertem. Azok a viták, amelyek egymás között zajlottak, nagyon értékesek voltak. Tanultunk egymástól. Mostanában nagyon ritkán látom a közéletben az Egyesület megjelenését. Valahogy a különböző szakmai ágazatok kamaráihoz hasonlóan kellene működni, amelyekben „ütik-verik” egymást, de valami történik, valamit mondanak. Meggyőződésem, hogy az Egyesületben bőven van szellemi kapacitás ahhoz, hogy szakemberei megvívják a szakmai vitákat.
Lehúztam majdnem 70 évet a közlekedésben, ebből 20 évet a felső szintű irányításban. Most is azt mondom: nagyon jó volt csinálni, pedig nagyon nehéz volt. Szerencsére nem bántottak bennünket, adtak egy lehetőséget, egy keretet, egy perspektívát, akármilyen kicsit is, de attól kezdve már csinálhattunk mindent a legjobb szakmai belátásunk szerint. A szakmába kevésbé volt beleszólása a politikának. A gazdaságpolitikai bizottságban végig ott ültünk, és amit szakmai érvekkel alá tudtunk támasztani, azt a politika nem bántotta, azt meg lehetett csinálni. Ilyen volt például a vasúti teherkocsi beszerzés teljes rekonstrukciója, a vontatójárműpark teljes megújulása. Ezzel szemben most veszünk néhány darabot innen, veszünk onnan, és ez – szerintem legalábbis – nem a legjobb koncepció.
Ahhoz, hogy a Közlekedéstudományi Egyesület – szerintem az országban egyedülálló módon – megérje a 100. életévét, nem kell alapvetően megújulnia. A tapasztalatok, az új lehetőségek iránti fogékonyság kiválóan ötvöződik az új nemzedékben. Kitűnő szakembereink vannak a tagságban, engedni kell, hogy összefogva megmutassák magukat, mert önmagukban már kevesek lesznek, mert néha bizony harcolni kell. Foggal-körömmel védeni kell – akár a politikával szemben is – egy-egy szakmai álláspontot. De elősorban arra kell törekedni, hogy a döntéshozók megértsék a szakmai érveket, el kell mondani, hogy mi miért jó vagy miért nem érdemes megvalósítani. Ha ma nem mondunk ki valamit, később már kár lesz azon siránkozni, hogy szólni kellett volna. Számomra megtiszteltetés, hogy a KTE tagja lehettem és lehetek, hiszen az egész életemet a közlekedésben töltöttem. Csak az a baj, hogy így 90 éves koromra eltűntek a barátaim, eltűntek az aktív időszakom munkatársai. Ez nagyon szomorú, de ez az élet rendje.
